A  súlyos művészi filmdráma és az olcsó családi mozi között nagyjából éppen félúton helyezkedik el  a svéd Lasse Hallström rendezte Befejezetlen élet (An Unfinished Life, 2005). Legnagyobb gyengéje alighanem az oly sokszor feldolgozott alapsztori szokványossága (brutális párja elől gyermekével menekülő bántalmazott nő; magányába menekült idős férfi, aki idővel meglágyul…), illetve az, hogy a fő cselekményszálak szövése kevéssé mutat túl az ismert paneleken (az már szinte bosszantó, hogy a menekülő nő beleszeret az őt védelmező seriffbe). Ám bővelkedik az alkotás erényekben is: jók a párbeszédek, kidolgozottak, mívesen formáltak a karakterek, szép a kameramunka – és zseniális a melléksztori szimbolikája: számomra ez emelte művészi nívóra a filmet.

Az írek szerint midőn az isten az időt teremtette, bőven teremtett belőle.

Hány az óra, Vekker úr?

Megkockáztatom: az egyik legjobb magyar film. Bár bő húsz éve is meglehet annak, hogy először láttam, most újranézve mégis egészen pontosan felidéződött néhány jelenet.  Ha nem is olyan élesen, mint pár éve, amikor egy jegyzetemet a film szimbolikus jelenetére hivatkozva kezdtem (Volt egyszer egy birodalom). Most újra minden mélyre vésődött: a hatalom természetéről roppant pontos képet adó, erős művészi élményt nyújtó alkotásnak ott a helye Fábri Az ötödik pecséte mellett. »tovább

Ha valaki nem vonzódik különösen a véres filmekhez, akkor a Született gyilkosokról elsőre nehéz eldöntenie, hogy zseniális műalkotás-e vagy inkább csak gusztustalan és felháborító baromság. De ha elég nyitott az ember az ízlésétől idegen munkákra, másodjára talán megengedi a maga módján zseniális minősítést, hiszen el kell ismernie, hogy ez szinte már nem is film, hanem totális élményre hajtó mozi, amelyben látvány, hang, cselekmény, jellemek, szövegek és zenék, vágások és effektusok kompakt egységbe fogottan, érzékeinkre és elménkre egyszerre hatva bámulatos erővel teremtik meg a brutalitás poézisét. »tovább