Valljuk be: a Forró éjszakán Sidney Poitier nélkül nem lenne az, ami. Az izgalmas történetre és a remek rendezésre az ő személyes varázsa teszi fel a koronát. Játéka roppant plasztikusan fejezi ki filmbéli helyzetének összetettségét és ellentmondásosságát: merészelhet-e a szigorú Mississippi államban egy északról jött fekete nyomozó okosabbnak mutatkozni, mint helybéli fehér kollégái? Számomra szinte a gyilkosság felderítésének a fordulatainál is izgalmasabb volt megfigyelni, hogyan egyensúlyoz hősünk a fölényesség és az alázat között, hogyan vívódik benne egymással a büszke, dacos önérzet és a bölcs konfliktuskerülés. Ez a film igazi drámai magja, s e köré rajzolódik ki a helyi érdekek szövevényébe ágyazódó bűnügyi történet. »tovább

Polanski közel állt ahhoz, hogy igazi intellektuális krimit alkosson. Filmje zseniálisan indul: a Párizsba érkező házaspár a szállodában felfedezi, hogy az asszony bőröndjét elcserélték a reptéren, ezt bejelentik, majd amíg a férj zuhanyozik, felesége eltűnik a szobából. És kezdődik az őrület.

Eleinte Hitchcock-i szituációk és kiszámíthatatlanságok tartják fogva a nézőt: a kételkedő és gyanakvó hatóságok keltette csapda; a nem tudni, mi történt helyzetéből eredő szorongás; a kétségbeesésből az ijesztő bizonyosságba vezető kusza nyomok; véletlenek és szükségszerűségek egymásutánja; a hétköznapi ember muszáj-Herkules hősiessége; a titokzatos segítőtárs megjelenése… Ám nagyjából abban az ütemben, ahogy az alaphelyzet izgalmából vezető logikai szálak egy-egy kisebb gubanc ellenére rácsavarodnak a történet gombolyagjára, ugyanúgy csévélik magukra Polanskit a kommersz akciófilmek kliséi. Ami az elején intellektuális idegjáték volt, a végére vásári hatásvadászattá válik – ráadásul anélkül, hogy a profi akciójelenetek látványossága kiváltaná a belső feszültséget.