Bár egyik sokszor látott kedves
filmem, mindig úgy nézem meg, mintha először tenném. Persze a két
legemlékezetesebb jelenet – a szeretkezés a sivatagban és a
robbanás – hosszú évek távlatából is pontosan él bennem, de a
sztori, a jelenetek egymásutánja kiesik a fejemből azalatt a 8-10
év alatt, ami két nézés között eltelik, így aztán mindig
rácsodálkozom nemcsak a történet gyöngécske voltára, hanem arra is,
hogy ezt a kicsit sablonos, kicsit erőltetett és eléggé
propaganda-ízű cselekményt Antonioni milyen zseniálisan úsztatja át
a költészetbe.