2007-03-24 09:44:53
Új novellám: A Semmi apoteózisa
 Legutóbbi performanszom címét újra felhasználva novellát írtam. Bár alapvetően fikcióról van szó, a történet, az alaphelyzet, a helyszín és a szereplők azonban sokban hasonlítanak valóságos megfelelőikre - és ez egyáltalán nem a véletlen műve. |
Ha valahol feltűnik bajszos, lobogó hajú, hőségben is micisapkás, felöltős alakja, az emberek összesúgnak. Ott megy a nagy festő. Akinek rosszak a képei. 
Mikor saját ehetnékjét és a körünkben készített közvélemény-kutatás összesített eredményét maradéktalanul bediktálta, a pincér még egy utolsó kísérletet tett annak megtudakolására, mégis, milyen sorrendben hozza ki mindezt, ám barátunk huszárvágással elejét vette minden további gasztronómiai fakszninak: - Hozzon ki mindent, és mi majd úgy esszük, ahogy akarjuk. - De mi már 
Jó nemzetstratégia-e az, amely a környező országok magyarjait (színházait, íróit, oktatási műhelyeit) előbb elkülöníti – de aztán elkülönítettségükben felemeli? 
Egy vasárnap délelőtt betoppant hozzám az igazgatónk. Kisebb körülményeskedés után kibökte: azt szeretné, ha képet vásárolnék. A saját vállalatunktól. Hogy legyen bevételünk. És hogy a követelések rendezése után tovább tudjunk működni. Hogy majd egyszer meggazdagodjunk belőle. Ezért most vegyem meg a legdrágább képet, a bevételből mindent ki lehet fizetni, és az alapító tagoknak még egy kevéske osztalék is juthat. Nekem is. Nem vagyok egy Adam Smith, de 
Harmadnapon felhívott, amit évente egy-két alkalommal minden apropó nélkül is megtett, ha úgy érezte, valamilyen esztétikai problémáját meg kell velem osztania. Most azonban konkrét ügyben keresett. Hallotta, hogy írtam róla a honlapomon. Mondom, hogy így igaz. Hát ő szeretné 
Ha csak úgy ment az utcán, ha barátaival beszélt, és főleg: ha az arcunkba vagy a távolba nézett – akkor igazi költő volt. De amint írni kezdett, azonnal fűzfapoétává vált, aki nem képes kilábalni a sekélyes képek, kényszerű rímek és suta ritmusok világából.
– Van tévéd? – kérdezte már az ajtóban egy nyári koraestén, amikor 
Hajnalban rendezkedett be a tó partján háromlábú festőállványával. Azt akarta megfigyelni, a dombok mögül kibukó nap első sugarai milyen fényhatásokat keltenek a vízen. Miként változnak a tükröződések, hogyan alakul át a felszín. Egyáltalán: a szürke homály egységében mi módon születik világra a 
Alig indultunk el a gyéren világított folyosón, a lányok, akikkel együtt jöttem fel a szőlőhegyre, hirtelen elbúcsúztak tőlem és mire észbe kaptam, már belibbentek oda, ahol ágyuk várta őket s ahonnan tömény nőstényszag csapott ki. Mire megkérdezhettem volna, merre vannak a fiúszobák, már egyedül maradtam a kietlenségben. Tettem pár lépést, tépelődtem, aztán 
Látta, hogyan válik buja nimfává a szűzi hölgy, hallotta az egyszarvú kéjsóvár lihegését, egyszerre érezte a kanbűzt és a kancaszagot. Csak nem izgatja fel ez az ezerszer látott ábrázolás, csodálkozott magán hősöm apja, és sajgó vággyal titkos szeretőjére gondolt, aki, talán a sűrű hóesés miatt, harmadik napja elmaradt a friss házikenyérrel a dombon túli kis faluból. 
A villany persze nagy áldás volt, hamarosan mindenki megbékélt. Ő is csak addig zsémbelt, amíg egy gólyapár fészket nem rakott a kerítésük előtti oszlop tetején. Mindig szerette volna, ha kéményére madár fészkel, de hiába várta tavaszi érkezésüket, mindig más portát választottak. De most, hála a villanyfának… 
Ez a novellám éppen 10 éve jelent meg a Kortárs 1996 májusi számában. Előzménye egy pályázat volt: a felhívás szövegére nem emlékszem pontosan, de valahogy úgy szólt, hogy Babits modorában vagy az ő munkásságához kapcsolódóan kell írniuk a résztvevőknek prózaszöveget. Nem kerültem a díjazottak közé, de a sikeresebb pályaművek között az enyém is közlésre került. 
A Víget 1980-ban láttam először. Moszkvában. Akkoriban Ungvárrról oda könnyebb volt eljutni, mint Budapestre. A társulat néhány tagjával máig tartó barátságot kötöttem, így Hegedűs D. Gézával is. Egy kis történetet mesélek el, amelybe.