Nem vagyok az a könnyen meghatódós fajta, sőt, ha észreveszem, hogy meg akarnak hatni, el akarnak érzékenyíteni, akkor zsigerből ellenáll a cinikus énem – de ez a film mélyen megérintett (Beszélj hozzá!, Hable con ella, rendezte: Pedro Almodóvar, 2002). Azt hiszem, azzal ért el ilyen erős hatást nálam, hogy valami egészen sajátos módon keveredik benne a vaskos életszerűség és a művészi lebegtetés. Ócska közhelyek keverednek lehelet-finom »tovább

Történetesen pontosan tudjuk, hogy a mostani újranézés előtt ezt a filmet mikor és hol láttuk először – és utoljára: 1985 április 4-én az akkori ungvári Moszkva Moziban. Az év azért biztos, mert Kolos pár hónapos volt, és Éva két szoptatás között „szökött el” mellőle; a nap meg azért, mert akkoriban a szovjet hatalom azzal kedveskedett az ungvári magyaroknak,  hogy a Magyar Népköztársaság nemzeti ünnepén egyetlen délutáni vetítés erejéig mozinkban levetítettek egy magyar filmet – még ám eredetiben, azaz felirat és szinkron nélkül, tehát magyarul. Ebben az évben kivételesen nem valamelyik Jókai-adaptáció, nem az Egri csillagok és nem is Az oroszlán ugrani készül című „szuperkrimi” került sorra, mint más években, hanem egy kortárs alkotás – és mi úgy intéztük a napunkat, hogy megnézzük. 26 év alatt a történet persze kikopott emlékezetünkből, egyedül a záró képsort tudtam pontosan felidézni. »tovább

Azok közé tartozom, akik időnként szívesen újranézik a filmművészet klasszikus alkotásait. No, nem túl gyakran, kell egy-két évtized jótékony felejtés, hogy újra keltsen némi várakozást a műsoroldalon meglátott cím. A Szereti ön Brahmsot? c. örökbecsűt (Goodbye Again, 1961, rendezte Anatole Litvak) vagy húsz éve láttuk utoljára, így épp ideje volt újra megcsodálni a három zseniális főszereplő,  a svéd Ingrid Bergman, az amerikai Anthony Perkins és a francia Yves Montand játékát. Karakterformálásuk tökéletes, voltaképp ez adja a film erősségét. A Françoise Sagan sikerregényéből írt forgatókönyv alig kínál többet egy szerelmi háromszög szokványos történeténél, a romantikus feldolgozás akár érzelgősségbe is torkollhatna, ám  >>tovább

Különös érzés 30 év késéssel megnézni egy kultuszfilmet. Bevallom, most láttam egészében először Szomjas György 1981-es alkotását, a Kopaszkutyát, amely egy kitalált (de a játszott zenét tekintve a Hobo Blues Banddel azonosítható) korabeli rock-blues zenekar történetét meséli el. A dalok persze jórészt a fülemben voltak, a lemezen is kiadott számokat annak idején orsós magnóra vettem – de éppenséggel nem tartozott a kedvenceim közé.  A mívesen kidolgozott képi világgal és a cselekménnyel együtt a filmet azonban, talán az eltelt évtizedek hitelesítő pecsétjének is köszönhetően, kifejezetten élvezetesnek találtam. Tetszett a film fanyar humora, illetve az, hogy a zenészéletet és a blues-érzést képes volt egyszerre dokumentarista pontossággal, romantikus elfogódottsággal és egészséges (ön)iróniával bemutatni. Muzsikus létükre tűrhető színészi teljesítményt nyújtottak a szereplők, még ha maga a történet helyenként kicsit sutának is érződött – ám  ennek is megvolt a maga bája. Különösen, ha közben Deák Bill és Hobó együtt nyomta a bluest. »tovább

Jól megírt, fordulatos történet még egy filmnek sem ártott meg, Dyga Zsombor meg éppenséggel kis remeklést rendezett saját forgatókönyvéből. Ügyesen elkerülte azt a csapdát, hogy a Köntörfalak csupán ínyenceknek szóló kamaradarab maradjon, de nem esett bele a nagyközönséget  vonzó lapos „életszerűség” kelepcéjébe sem. Mindezt azzal a fogással érte el, hogy miközben a filmbéli jelent,  egyetlen éjszaka történetét nagyon is természetes, már-már banálisan mindennapi epizódokra építette (nő és férfi véletlen találkozása, „lakásra menés”, a harmadik fél megjelenése), aközben a párbeszédekből jó ritmusú késleltetéssel kibomló háttér-történet egészen különleges, mellbevágó fordulatai mély emberi tragédiákat tárnak fel. Az ábrázolás egésze éppen attól válik hallatlanul izgalmassá, hogy a közvetlen köznapiságban futnak össze a rendkívüliség szálai. Látszólag véletlenül, valójában azonban egy aprólékosan kidolgozott művészi koncepció törvényszerűségeit követve.  A látható „köntörfalak”-on  túl  ott gubbaszt a titokzatos emberi lélek, készen arra, hogy beteljesítse előre megírt, mégis kiszámíthatatlan sorsát. Ettől jó és hiteles az alkotás, a múlt egy-egy titkának felszínre törése ezért ér el már-már katartikus hatást. »tovább

Hosszabb ideje felmondta a szolgálatot az a blográdió (vagy rádióblog) szolgáltató oldal, amelynek a segítségével zenéket lehetett válogatni a blogunkba helyezhető lejátszó widget számára. Most találtam egy újat, sokkal praktikusabbat. Az oldal címe:

Grooveshark

.

A rendszer úgy működik jól, ha felhasználónevet és jelszót választva regisztráljuk magunkat, és belépett állapotban végezzük a műveleteket.

Megnyitásakor egy kereső jelenik meg, elsőként voltaképp bármire rákereshetünk (mondjuk egy előadóra), így léphetünk be magába a rendszerbe. Ha pl. beírjuk azt, hogy Sting és megnyomjuk a keresést, egy igen hosszú éistát kapunk. Ebből választhatjuk ki azokat a számokat, amelyekel elhelyezni szándékozunk lejátszónkban: ezek az oldal alján jelennek meg képsorozat formájában (hogy mire hányszor kell kattintani az egyes számok meghallgatásához és a listára helyezéshez, azt az olvasók leleményességére bízom). "Fogd és vidd" funkcióval bármikor változtathatunk a sorrenden.

Hogy 3 éves, az hagyján. Hogy koreai, az már meglepőbb. Ám amint hároméves koreaiként a Hey Jude! című Beatles-örökbecsűt énekli, attól leeshet az állunk. A gitár persze inkább csak kellék, de ahogy mozog vele, és mozdulatokkal, gesztusokkal tartja ki a ritmust - meg kell zabálni. ...Persze a média felfedezte, a második videón nem rekamién, hanem tévéstúdióban szerepel. Megnézni gyereknapon - kitűnő felnőtt-szórakozás!

T o v á b b »

Az összművészeti tendenciák és a digitális technikák lelkes hívei alkotómunkára fogták a maguk konstruálta mesterséges intelligenciát. Az OpenEnded Group (Nyitott Csoport) három tagja olyan algoritmust hozott létre, amely négy fázisban "szinte a semmiből" alkotja újra Mozart Jupiter-szimfóniájának záró tételét Tovább »

Nem vagyok az a bloger, aki telespékeli az oldalát videókkal, zenékkel, random fotókkal, idejőjárásjelentéssel, jópofa mutatós vagy digitális órával. Épp elég ez a rengeteg link a két hasábon. Mégis, egy kis blográdiózásra rászántam magam nemrégiben: talán észrevettétek, hogy a jobb felső sarokba kitettem egy-egy zenét, kétszeri kattintásra el is indulnak. Szerencsére Tovább »

Születését, életét és halálát egyaránt legendák és mítoszok övezik. Tekinthetjük szex-szimbólumnak, kirobbanó színész-tehetségnek, imádnivaló cuncimókusnak, híres emberek feleségének és szeretőjének. Tovább »

Kétség kívül a harmadik Megasztár-sorozat egyik legvonzóbb, legkedvesebb figurája Kontor Tamás volt. Szűkebb szakmai és rajongói körökben ismerték azelőtt is, de ez a verseny hozta meg számára az országos népszerűséget. És bár nem igazán tartja magát énekesnek Tovább »

Akkor mi is történt este 7-től addig, hogy Novák Péter táncolni kezdett az asztalon? Tovább »

Ajjaj, bizony lesz itt minden, fény, pompa, ragyogás. Még Máté Péter szelleme is ellebeg a Sportaréna kupolája alatt. Ezt nagyon kihagynám... Viszont arra jó lesz, hogy a zsűri mélységes Tovább »

Bár talán most énekelték a versenyzők a legjobb számokat, maga a verseny teljesen érdektelenné vált. A legutóbbi forduló óta már mindenki pontosan tudja, ki fog kiesni és ki lesz a végső győztes. Márpedig tét és kockázat nélkül nincs próbatétel, hiába kelti az ellenkező látszatot az egyre inkább idióták gyülekezetére emlékeztető zsűri. Most már Presser is egy lebutított szoftverre hasonlít, olyanra, amelyikből kiiktatták nemcsak az eredeti gondolatokat, hanem az értéket felismerő és az igazságosságért felelős modulokat is. Bakácsnak eközben Rúzsa Magdolna képében megjelent a könnyező szűz Mária, Pély maradék szókincsét is elvesztette, Soma belefulladt a nemiség és az égi energia közti sávszélességbe, az egyébként jófej Novák pedig most már vidéki kocsma sarkába állított nyerőgépre hasonlít leginkább; veszettül pörgeti a tárcsáit, hogy ne vegyük észre: elfáradt, kifulladt a produkció, kiszaladt belőle a szufla.

Kész csoda, hogy az énekesek mindezek ellenére időnként értékelhető szinten teljesítettek.

1. kör: Bob Marley-számok

Varga Ferencnek nem sikerült megölnie a sheriffet, nekem persze inkább Clapton hiányzott, nem Marley, de ellettem volna a reggae-vel is, ám abból sem volt a környéken egy dekányi sem (4 pont). Rúzsa Magdolna ellenben nagyon meggyőző és jópofa volt (One Love), jól belebújt a stílusba, kivette belőle, amire szűksége volt, cserébe azonban nem tett bele semmit (6 pont). Póka Angéla ellenkezőleg, még az egyébként nagyon szimpla No Women, No Cry is a képére formálódott, felvéve egója bonyolultabb alakzatait (7 pont).

2. kör: Sting (Police)-számok

Itt Rúzsa kezdett, igen erősen. A nap egyik legjobb produkciójának éreztem előadását, a második felében különösen elemébe jött. Újra a meggyőző szót kell használnom: különlegesen jó hangján és énektudásán túl az őszintesége, a zenében történő feloldódása, vele való egyesülése az, ami elragadó (9 pont). Amíg énekel, addig nagyon élvezhető a jelenléte, amikor abbahagyja, akkor ellenben az ájtatos és önmagától meghatódott ábrázatával sokat ront az összképen – s ha magától nem lenne neki olyanja, az eszement zsűri akkor is belebeszélné a hasába az isteni küldetést. (Másodjára videón néztem végig, csak a zeneszámokat, pontos vágásokkal – így sokkal élvezhetőbb.) Póka szokása szerint jól kiforgatta az eredetit (amelyet egyébként én nem sokszor hallottam), erős és szuggesztív előadással állt elő. Most nem találtam teátrálisnak, annyi gesztust használt, amennyire szükség volt, és mint mindig, most sem csak énekelt, hanem előadott (8. pont). Vargánál nemcsak a sheriff meggyilkolása maradt el, angol emberként New Yorkban is eltévedt: csak őgyelgett az egyébként nagyszerű zeneszámban. Egyszerre volt fárasztó és unalmas (4 pont).

3. kör: Janis Joplin-számok

Nem tudom, Pókával miért kellett ennyire kibánni. Az általa nem szeretett egyetlen Joplin-számot erőltették rá. Az életműnek egyébként is gyönge darabja a Mercedes Benz, Janis hangján kívül más nem igazán élvezhető benne. A primitív (ám sodró erejű) zenei alapra mégis sikerült sajátos felépítményt raknia: kíséret nélküli, kórussal felelgető gospel-éneklés lett belőle. Így elég jól sikerült kijönnie a dologból: a semmilyen nyersanyagból zenei ínyencség lett (8 pont). Varga hatalmasat alakított (Just A Little Bit Harder): a nem bluesos, hanem rockos-funkys hangütés igencsak testéhez állónak bizonyult. Énekelt és üvöltött, szinte még sikoltott is – ahogy kell. Le merem írni, hogy fergetegesre sikerült (9 pont). Rúzsa nagyon rosszul kezdett, úgy hallottam, hogy teljesen bent ragadt a hangja, de aztán elég hamar kijött a gödörből. Igazi Joplin-bluest kanyarított, és bár sem hangjának nagyszerűségében, sem énektehetségében nem lehet senkinek kételye, valahogy ezt a produkciót mégsem éreztem teljesnek, bár nem tudom megmondani, mi hiányzott belőle (8 pont).

Összegzésben tehát nálam ezen az estén: Varga – 17, Póka – 23, Rúzsa – 23.

Nem szoktam külön kitérni rá, de most érdemes: a fináléban hármasban előadott Rolling Stons-t nagyon jól odatették, míg a párbajban énekelt, amúgy is borzalmas gagyi, az első Csillagdal egyenesen rémes volt.

Angéla kiesésével Eszter után második kedvencem is távozott a versenyből, szerintem mindketten utcahosszal jobbak Ferencnél, mint ahogy, persze, jobb nála Magdi is, akitől nem vitatom el különleges tehetségét, így azt sem, hogy mindenképpen érdemes a főnyeremény megütésére. Azt hiszem, nem kell 20-áig várni, máris lehet neki gratulálni. Ha el nem üti a villamos, ő lesz a 2006-os Év Hangja.

-----------------
Az előző fordulóról: Latin Megasztár | A korábbi döntőkről: MEGASZTÁR

A produkció mintha arra a ki nem mondott szlogenre kezdene kifutni, hogy "Telepítsük le Magyarországon Rúzsa Magdit". Nem mintha nem lenne különlegesen jó hangja, ám…
Na és Szabó Eszter. Ebben a fordulóban számomra egyértelműen a két legjobb, legigazibb produkciót hozta. Ha azt mondtam, hogy Tovább »

Ezt az írást még a régi webhelyemre írtam Tovább »